EUB utazási biztosítások

Múltidéző

A Radnai havasokban

Varga Lajos leírása 1911-ből1 (szöveghű változatban)

Folyó év augusztus utolsó napjaiban tanulmányi kirándulást tettem a Radnai havasokba. Hazánknak éppen keleti részén fekszik ez a hatalmas hegytömeg, az erdélyi, magyarországi részeknek és Bukovinának a határain. 2000 m.-en felűl emelkedő gerince olyan, mintha a Kárpátok hatalmas várfalának legnagyobb keleti őrbástyája volna. Az Északkeleti- és Keleti-Kárpátokban magasságra nézve egyetlen más hegy sem éri el. A Magas-Tátrától le egészen a Bucsecsig nincsen ilyen magasra emelkedő hegy. Két legmagasabb csúcsa a Nagy-Pietrosz (2305 m.) és az Ünőkő (2280 m.). Ezen két csúcs között van mintegy kifeszítve az egész gerinc, mely állandóan 2000 m. fölé emelkedik s melynek iránya általánosságban ÉNy–DK.

Óriási, igen régi hegység ez, mely szerkezetileg teljesen különbözik a Kárpátok fő tömegétől. Az a hatalmas erő, mely a Kárpátok gyönyörű ívét fölgyűrte, mely a Kárpátok koszorúját létrehozta, a Radnai havasokat nem bántotta. Ez szilárdan, mozdulatlanúl megállott, mialatt rettenetes erők a Földnek ezt a kérgét föltüremlítették.

Fő tömegét ősrégi kristályos palák alkotják, olyan kőzetek, melyek a Föld legelső, szilárd burkát fölépítették. Természetesen ilyen hosszú idő alatt nagy változásoknak volt hegységünk is kitéve, rettenetes események vonúltak el fölötte, melyek nem múlhattak el nyomtalanúl: hátrahagyták nyomaikat ezeknek a régi kristályos paláknak iszonyú összegyűrésében. Ha egy kristályos palából fölépített sziklát megtekintünk, rögtön észrevesszük rajta a csipkeszerű ráncokat, gyűrődéseket, melyek ezeknek az erőknek hatására jöttek létre.

A kristályos palákba igen sok helyütt ragyogó fehér mészkőrétegek telepűlnek, melyek a hosszú időn keresztűl működő hatalmas erők hatására teljesen átkristályosodtak. Festői szép tájképeket hoznak létre ezek a fehér mészkövek, melyek a sötétbarna kristályos palákból kibukkannak. Igen szépek ezeken kívűl a hatalmas, vakító, fényes fehér kvarcittömzsök, melyek a kristályos anyakőzetből kikoptak s ott maradtak csupaszon. Messziről úgy tűnnek ezek föl, mintha hófehér tehenek vagy ökrök legelésznének az ormokon s csak mozdulatlanságuk árulja el igazi voltukat.

A Radnai havasok vidékének szépségéhez még nagy mértékben hozzájárultak az ott működött vulkánok is. Különösen a déli részeken eruptivus kőzetek törik át a kristályos palákat s igen szép kúpalakú hegyeket alkottak. De nemcsak szép tájképi formákat hoztak ezek létre, hanem nekik köszönhető a Radnai havasok gazdagsága is. Ők szállították föl a föld mélyéből azokat a becses anyagokat, melyeknek kibányászása virágzó falvakat hozott létre hegységünk tövében. Ők hozták föl a legfőbb érceket, melyeket itt bányásznak: az aranyat, ezüstöt és ólmot. Igen régen mívelt bányahely ez, melyet már a rómaiak is ismertek. A vulkáni erőknek köszönhetők azok a gazdag szénsavas és vasas ásványvízforrások, melyeket nyaranta ellep a környék népe, gyógyulást keresve betegségére s melyből szerzi italát az ottani lakósság.

Mindezek a hatások igen szép vidékeket, festői tájképeket hoztak létre. Meg van áldva ez a vidék mindenféle természeti kincscsel. Gazdag érctelepek rejtőznek a hegyek méhében, kitűnő, erős szénsavas és ásványvízforrások zuhognak alá a sziklákon, vagy fakadnak föl a hegyek tövében. Festői tájképek, meredek, merész völgyekkel, égbennyuló sziklákkal, késélességű gerincekkel váltakoznak s meglepő szépségben tárulnak a turista elé. Ezeken kívűl a Radnai havasok florisztikailag nemcsak Erdélynek, hanem egész Magyarországnak egyik legérdekesebb vidéke. Igen sok olyan növény terem itt, melyeket sehonnan sem írtak még le. Klasszikus növénytermő vidék különösen a Kis-és Nagy-Korongyos. S habár ez a vidék mindenféle szépséggel és jóval el van látva, mégis oly kevesen keresik fel turistáink közűl, oly kevesen gyönyörködnek szépségeiben, s kincseit oly kevesen aknázzák ki.2 Mindenféle érdekessége dacára is mondhatjuk, hogy a Radnai havasok Magyarországnak egyik legismeretlenebb vidéke. Azok, akik némileg foglalkoztak is vele, legnagyobbrészt román és német szakférfiak voltak, kik nem magyar nyelven írták meg munkáikat s így nem férhetünk könnyen hozzájuk.

Talán azért oly ismeretlen vidék ez, mivel nemcsak Erdély, hanem Magyarország központjától is oly távol van? Ezt nem igen lehet mondani, mert kevés olyan helye van az erdélyi vidéknek, mely oly könnyen hozzáférhető volna3. A vasút egészen a Radnai havasok lábáig fölmegy s igen jó az a közlekedés, melyet a turista itt nyerhet. Vasuton lehet egész Óradnáig útazni s innen igen könnyű és rendkívűl kényelmes út vezet föl egyik legszebb és legmagasabb csúcsára, az Ünőkőre.

Nagyon megérdemelné ez a vidék, hogy turistáink minél gyakrabban és minél számosabban látogassák meg. Igazán elszomorító, hogy a két év óta fennálló s igen kényelmesen és célszerűen berendezett új Ünőkői menedékház4 vendégkönyvében alig olvasunk egy pár magyar nevet. Legnagyobbrészt besztercei szászok látogatják, vagy néhány román turista. S hogy szépségekben gazdag vidéke mégis igen vonzó, semmi sem tanusítja inkább, mint az a körülmény, hogy igen sok külföldi turista keresi föl. Különösen lengyelek azok, akik messze földről eljönnek, hogy a Radnai havasok szépségeit és gyönyörű tájképeit élvezzék. Az idegen turisták száma sokkal több, mint a magyar turistáké, kik eljöttek erre a vidékre5.

Vajha a következő nehány szerény sor, melyekben a Radnai havasokban tett útamat leírom, s megkisérlem lefesteni leírhatatlan szépségeit, minél számosabb magyar turistát csábítana hazánk eme minden tekintetben gazdag vidékének fölkeresésére! ...

* * *

Az óradnai állomáson kiszállva, azonnal ember után tudakozódtam, aki elkisérne engem a Radnai havasokba, s ott töltene legalább tíz napot. Meglehetős nehéz dolog volt alkalmas embert kapnom, mert a lakósság mind el van látva munkával, hol a bányákban, hol pedig faszállítással. Hosszas keresés és igéret után végre sikerült egy embert kapnom s nagy nehezen elindulhattam. Célom az volt, hogy még aznap az ünőkői menedékházig (1560 m.) eljussak.

Óradnáról a Izvor-patak völgyén haladtunk fölfelé. Kitűnő út vezet föl Radnaborberekig s innen elágazva a Bánya-patak völgyén és az Izvor völgyén föl az Ünőkő lábáig. Kristályos palák és andezitáttörések igen szép változatossá teszik az Izvor völgyét. Radnaborberek alatt kissé kiszélesűl a völgy és előttünk egyszerre megjelenik az Ünőkő, mely innen nézve tényleg egy fekvő borjúhoz hasonlít, mely fejét északkelet felé fordítja és hátával felénk fekszik. Óradnától körülbelül 7 km.-re érjük a kies6 fekvésű, igen szép vidéken elterülő Radnaborberek első házait. Balra tőle a Nagy-Korongyos, előtte az Ember-csúcs (Verfu Omului) s jobbra az Ünőkő.

Lassan-lassan eltünedeznek a lombos fák s mire a falúba érünk, már minden oldalról kies fenyves fogad, melyben elvétve emelkedik ki egy-egy hatalmas bükk, mintegy uralkodni akarván az egész erdő fölött.

Radnaborberek igen szépen látogatott szénsavas és vasas vízű fürdőhely, melyet az Erdélyi Kárpát Egyesűlet nemes buzgalommal és áldozatkészséggel nagy arányú fürdővé igyekezett tenni. A közeli vidékről nagy számban keresi fel az üdülő és gyógyúlni vágyó közönség. Ivóvizét az egész lakosság a rendkívűl bővizű Széchenyi-forrásból nyeri, melynek szénsavas-vasas vize igen üdítő. Hogy vas is van benne nagy mennyiségben, rögtön elárulja az, hogy a hatalmas üvegpalackok és korsók, melyekkel a lakosság a vizet hordja, kívűl-belűl téglavörös színű. Ilyenre festette a limonit is. Lakosai legnagyobbrészt bányászok.

A községtől fölfelé nem messze a Bánya-patak ömlik az Izvorba. Vizét sötét ólomszínűre festi a zúzóművekből kijutott ólommara, s ezért „fekete patak”-nak is nevezi az ottani lakosság. Ahol beleömlik az Izvorba, vize nem keveredik mindjárt ennek kristálytiszta vizével, hanem a két víz, a fekete és a kristálytiszta, hosszú úton halad egymás mellett.

A Bánya-patak közvetlenűl az Ünőkő oldalából ered. Igen meredek partja van, sűrű fenyvessel borítva, melyből imitt-amott kandikál ki egy-egy nagy kristályos mészkődarab. Egy helyütt igen szűk, hatalmas meredek falak közé szorúl a patak, az ú. n. „Ördögszorosba”, melyről igen szép regéket7 őriz a lakosság. Zúgva, tajtékká verődve rohan alá a víz s a napsugaraktól megvilágított habok, mintha a benne lakó szép tündérleány selyemfátylának libbenéseit utánoznák...

Följebb menve csakhamar a bányatelepre érünk. Barátságos emberek köszöntenek s szívesen megmutatják az útat, melyen legrövidebb idő alatt érhetünk a menedékházhoz. Rendkívűl meredek oldalakon kapaszkodunk föl a bányatelephez, mind zúzók között. Mire fölérünk a völgy oldalára, már csaknem egyenes úton haladhatunk tovább. A bányatelepről igen szép kilátás nyílik az Ünőkőre, mely teljes szépségében és impozáns megjelenésében igazán elragadó. Keveset megpihenve folytattuk tovább útunkat. Közben megnéztük a szép Gaurai-vízesést, mely mellé gondos út van építve s kitűnő lépcsők vezetnek föl ahhoz a helyhez, honnan zúgva bukik alá a víz. Körös-körűl Erdélynek egyik legszebb dísze, hatalmas Telekia speciosa-k virúlnak, mely növény az egész Radnai havasokban mindenütt előfordul. Kevés ideig gyönyörködtünk a festői környezetű vízesésben s azután fölkerekedtünk, hogy tovább folytassuk útunkat. Néhány km.-nyi gyaloglás után fölérkeztünk az első havasi pásztorkunyhóhoz (sztina), mialatt lassan-lassan elmaradoztak a fenyők is, elmaradtak a termékeny havasi málna- és szederbokrok, melyek úgy hívtak, csalogattak kitűnő, érett gyümölcseikkel, melyeket nem szed ottan senki, csupán a medve duskál bennük. Fölérkeztünk a törpefenyő és a borókafenyő birodalmába, buja havasi legelőre, melyen a legelésző juhok úgy tűntek föl alulról, mint valami apró, ide-oda mozgó porszemek. Meredek hegyoldalokról kitűnő források erednek, rendesen a kiálló mészkősziklák alól s csendesen csobogva szaladnak le a fővölgybe, hol a Bánya-patak szedi őket össze. Még egy félórai erős mászás után, miközben jól megtömött hátizsákjaink és műszereink8 csak úgy húztak vissza, fölértünk a gerincre, mely egyenesen az Ünőkő csúcsának tart. Itt megpihenve s élvezve a szép kilátást, tovább indultunk. Ezalatt a nap is kezdett leáldozni s nyugaton a Nagy-Korongyos mögé bújt el, aranysugarakból fölséges glóriát fonva hegyes orma köré. Még nehány lépés és előttünk volt a Szász Kárpát-egyesűlet ünőkői új menedékháza. A benne lakó öreg őr barátságosan fogad, ajtót nyit, bevezet a legkisebb szobába s tüzet rak, hogy a meglehetős hűvös szobát fölmelegítse. Lassan-lassan eltűnnek a nap sugarai, csupán az Ünőkő magas ormát aranyozzák még be; majd ez is elmúlik s csak a nagy magasságban levő cirruszfelhők jégtűi ragyognak még biborszínben. De ez is megszűnik s hirtelen leszáll az éj. Teljesen besötétedik, elhalkul, majd elnémúl minden. Megvacsorázva, jegyzeteimet elkészítve, barometrikus és hőmérsék-méréseimet végrehajtva, emberemet aludni küldöm s magam is pihenésre hajtom fejemet. Mély, zavartalan csönd borítja be a házat. Csak elvétve, néha-néha hallatszik föl a vízereknek szellő által fölhozott halk csobogása, juhok kolompjának méla hangja, pásztorkutyák bánatos vonítása, vagy a pásztorok vadatkergető, éles és hosszan elnyújtott füttye. Végre mintha ezek is elnémúlnának. Semmi nesz sem zavarja a mély, abszolut csöndet, csupán zsebórám halk, egyenletes ketyegése. Az egész természet nyugalomra tér, átadja magát az igazi pihenésnek. Mintha a halál néma birodalma volna ez: csöndesség és sötétség. Ablakomon beragyognak a Perseus és Cassiopeia fényes csillagai. Imádandó csöndesség és nyugalom...

Gaurai vízesés

Gaurai vízesés.
(Ébner S. felvétele)

Másnap reggel már igen korán, két óra után fönnvagyunk, mert még napfölkelte előtt az Ünőkő tetején akarunk lenni, hogy onnan nézzük a nap fölkeltét s két órai megfeszített gyaloglás kell hozzá, hogy a csúcsra fölérjünk. Még semmi nesz, semmi élet. A csillagok épp oly fényesen ragyognak, mint az este. Csak az ösvényt nézzük, melyen haladnunk kell. Jó félóráig haladunk csöndesen, némán, szótalanúl: minek megtörni ezt a fölséges csöndet! A csillagok kezdenek veszíteni fényességükből, a keleti égboltozaton halvány derengés árúlja el, hogy közeledik a minden élet forrása: a Nap. Fönn az Ünőkő csipkés ormán valami halvány pír jelenik meg. Sietünk, hogy a napot megelőzzük. Itt fönn mind jobban és jobban kezd világosodni, ellenben a völgyekben még teljes sötétség uralkodik s csupán a Nagyszamos völgyében van egy hosszú, homályos csík, mint valami nagy ezüstszalag, hosszan elnyúlva: a köd. Három órára már útunk felét megtettük; a derengés is mindinkább erősödik s mind jobban-jobban terjed le a mély völgyek felé. Pompás fenyőillat áramlik felénk, melyet a szellő lassan osonva hoz föl. A völgyekben az eleinte elhaló zaj megelevenedik, megerősödik.

Ezalatt mind följebb és följebb haladunk. Éles gerincen, nagy kőtörmelék között visz útunk. A törmelék nélküli helyeket buja fű lepte el, melyből kivilágít a Geum alpinum9 sárga virága s mellette a Rhododendron alpinum10 késői rózsaszínű kelyhe húzódik meg. A fűszálakon apró gyöngyök alakjában rezeg a harmatcsepp s a palástfű (Alchemilla) levelein, mint valami tündérszemek, bűbájosan csillognak a harmat meggyűlt csöppjei. Úgy festenek ezek ott, mint valami éles gerincek között a völgyben levő tengerszem.

Nemsokára elérjük a 2000 m. magasságot. Az aneroid szemmel láthatólag süllyed minden lépés után, melyet előre teszünk. Már olyan világos van, hogy könnyen le lehet olvasni a fokok számát. Az ég keleti részén biborszínű sávok jelennek meg, melyek mind jobban és jobban szélesednek, végignyújtóznak az ég krístálygömbjén. A csillagok már egészen elhalványodnak s csupán a keleti égboltozaton ragyog a Vénus s a nyugati égboltozaton még nehány csillag. Végre négy óra után elértük célunkat: fönn vagyunk a csúcson. Hideg fuvallat lehell kipirúlt arcunkra; meglehetős hűvös van, a hőmérő: 4°C-t mutat. Gyönyörrel, dobogó szívvel tekintünk kelet felé, hol már az égboltozat biborfényözönben ragyog, mintha a Hajnal istennője bibor és aranyfátyollal, ragyogó drágakövekkel vonta volna be. Nem sokáig kell várakoznunk: a messze keleten egybeolvadni látszó bukovinai hegyek fölött megjelenik a nap vérvörös korongjának kis cikkelye. Lassan, reszketve fölemelkedik a hegyek fölé, de nem kerek, hanem kissé ellapúlt, ellipszoida alakjával. Előtte mindenütt fényözön. Apró, vibráló, fényes részecskék haladnak előtte. Sugarai bearanyozzák keleten a bukovinai hegyeket, északon a Máramarosi-havasok homokkőormait. Végigsíklanak délen a Borgói és Kelemen havasok kúpjain s visszaverődnek nyugaton a Czibles, Nagy-Korongyos, Embertető és a távoli Nagy-Pietrosz szikláin.

Fölséges, feledhetetlen látvány!

A nap is mind magasabbra emelkedik. Gyönyörű panoráma tárul elénk. Keleten messze-messze elnyúlik az Aranyos-Beszterce fényes csíkja, mely mint valami hosszú, keskeny ezüstszalag csillog a napsugarakban. Hű kisérője mindenütt a Máramarosból átvezető országút, mely ragyogó fehérszínű s mint két szalagpár tündökölnek. Völgyéből kiválik nehány bukovinai falu templomtornya. Mélyen alattunk a Nagyszamos völgye húzódik, s a nem vastag ködből csak Újradna magas tornyának felső kúpja világít felénk.

Semmi zaj, semmi nesz. A fűszálak harmatgyémántjaikkal csendesen bólintgatnak. Lenn a völgyben suttogó nesz támad s a surranó szellő az újradnai templom hajnali harangszavának ezüst csengését hozza föl a csúcsra, elhaló, halk suttogással. Oláh kisérőm leveszi kalapját, keresztet vet magára és halk imát rebeg. A természet zajtalan lehellete imádsággá olvad össze: a hajnal, az élet új kezdetének imádása ez...

Olyan látvány, olyan elbűvölő és meghatóan szép világ tárult itt föl előttem, amilyet sohasem élveztem még. Feledhetetlen, soha ki nem írtható érzelmeket keltett a természetnek ez az ébredése bennem.

Még sokáig ültünk ott szótalanúl, némán. Kisérőm egykedvűen sodorta cigarettáját, én pedig elmerengve gyönyörködtem az előttem föltáruló, leírhatatlan szépségekben. Hosszú merengésemből csak akkor eszméltem föl, mikor a nap már jó magasan járt az égboltozaton. Elvégezve barometrikus és hőmérsékleti méréseimet, meghatározva az időt és állásunkat, elindultunk, hogy lassanként lemenjünk a délkeleti völgybe.

Az Ünőkő-csúcs közelről nézve

Az Ünőkő-csúcs közelről nézve.
(Varga L. felvétele)

Amilyen szelid alakja van az Ünőkőnek délről, Óradna felől tekintve, olyan vad és regényes a megjelenése keletről, északról és északnyugatról. Iszonyú meredek völgyek, hatalmas szakadékok, óriási törmelékhalmazok teszik változatossá. A keleti Lála és az északkeleti Ünőkő-völgyben (Valea Ineului) hatalmas sziklalépcsők vannak, mindenik fölött pedig tengerszemek csillognak. A Lála völgyben augusztus vége felé is meglehetős nagy hófoltok tették még változatosabbá a környéket. Ugyanilyen nagy hófoltok tarkították az Ünőkő-völgyet is. Ezek a hófoltok, melyek a sziklák hűs árnyékában húzódnak meg, az odavaló pásztorok állítása szerint sohasem olvadnak el.

Az Ünőkő csúcsa északnyugatról

Az Ünőkő csúcsa északnyugatról.
(Varga L. felvétele)

Gyönyörű idő volt, szinte lázas sietséggel fogtam hozzá méréseimhez, megfigyeléseimhez. Az Újradna felé vezető völgy legfelső részében, mely a térképen „Valea Bobasel” néven van megjelölve, megreggelizve, fölmásztunk a Vöröscsúcs (Verful Rosu) 2225 m. magas kúpjára. Itt vettük észre, hogy az Ünőkő fölé időnként pajzán ködfátyol libben, melyet a szellő tovább ragad onnan és elvész a kék mindenségben. Helyét azonban mind újabb és újabb foglalja el, mellyel a szellő nem tud többé megbírkózni. Mind jobban és jobban vastagszik s lomhán megüli az Ünőkő tetejét.

„Meglássa uram” – mondja kisérőm oláhul – „ma még jól megázunk!”

Jóslata beteljesedett. A felhők, mintha valami mágnes vonzotta volna őket, mind az Ünőkő felé tartottak s délután két órára olyan sűrűvé lettek, hogy a napot egészen eltakarták. Mi azonban a legjobb reményekkel eltelve haladtunk végig az Ünőkő és a Vörös-csúcs közötti rendkívűl éles és szakadékos gerincen, hogy a Lála völgyébe leszálljunk. Nagy nehézség és fáradság után sikerült is lejutnunk a legfelső tóhoz11. Mire azonban idáig érkeztünk, akkorra nehéz esőfelhők gyülekeztek fölénk s egyszerre megdördült az ég. Mintha az egész hegység, völgyeivel és szikláival egy egységes rezonáló szerkezetté vált volna, többszörösen adva vissza a hang erősségét és százszorosan visszhangozva a menydörgés félelmetes akkordjait! Szünni nem akaró, erős dörgésnek tünt ez föl. Fölséges dolog a havasokon végigélvezni egy menydörgéses zivatart. A villám cikázása után nyomban következik a dördűlés. Mintha mind közvetlen közelünkben csapna le a villám! Hogyne, hisz ilyen nagy magasságban oly közel vagyunk a villámok kisülési helyéhez! A hegyek százszorosan visszhangozzák a dördűlést s reszketnek, ropognak, megrecscsennek a sziklák.

Ez volt a bevezetés. Azután folytonos dörgés közepette hatalmas, kövér esőcseppek kezdenek hullani alá. Sehol egyetlen fa, egyetlen kőszikla, mely alá elbujhatnánk! Megállunk egy helyben s kabátjainkba burkolózunk. Kisérőm minden egyes villámlásnál keresztet vet magára s egy halk, remegő fohász röppen ki ajkai közűl: „Uram Isten, ne hagyj el!” Azután zúg a zápor, mintha öntenék. Körűlbelűl jó negyedóráig tartott, de teljesen elegendő volt ahhoz, hogy bőrig ázzunk.

Azt reméltük, hogy a gyors zivatar után kisüt a nap s ruháink megszáradnak. De csalódtunk, mert az eső után hatalmas köd borított be mindent s habár még csak délután négy óra lehetett, csaknem éjszakai sötétség lepett meg. Hűvös szél kerekedett, a levegő rendkívűl lehűlt, úgy, hogy dideregni kezdtünk s fogaink vacogva ütődtek össze. Kabátunkon a ködfelhőből „szitáló” eső valósággal zuzmarává fagyott meg. Olyan sűrű volt a köd, hogy három-négy lépésre alig láttunk: valósággal a fellegek között járkáltunk. Elindultunk, hogy a völgyön lefelé menjünk lassanként. Tudtuk, hogy még körülbelül 650–700 m.-nyire alattunk találjuk az első havasi pásztorkunyhót, hol ruháinkat megszáríthatjuk és eltölthetjük az éjszakát. Körülbelül két órai nehéz gyaloglás után, nagy nehezen reátaláltunk az isztinára, de haj! az teljesen el volt hagyatva. Elmozdítottuk helyéből az ajtót pótoló deszkatákolmányt támasztó hatalmas kőtuskót s négykézláb, kétrét görnyedve bevánszorogunk a nyomoruságos, alig 1 m. magas kunyhóba, melyben az üszkök bizonyították, hogy gazdájuk nem is oly régen hagyhatta el. Nagy nehezen fát kerítettünk és tüzet gyújtottunk. A nedves fa azonban igen nehezen égett s a kunyhót, mely fenyőkérgekkel volt betakarva s melyben ketten is alig fértünk el ülve, fulladásig megtöltötte a füst, úgyhogy akarva, nem akarva könyeket préselt ki szemünkből. A fenyőkérgek között pedig vígan csepegett be az eső. Mi azonban vidám kedéllyel teregettük ki ruháinkat; a nedves fadarabok a gyönge tűz mellett is megszáradtak s csakhamar vidám pattogással égett a tűz, bevilágítva a kis kunyhó belsejét, mely ilyen módon elég barátságosnak tetszett. Lassanként az eső is megszűnt, csupán áthatlan, néma köd borította be a vidéket.

Az éj leszállt s ismét a némaság vette át uralkodását. Kunyhónkba behallatszott a vízesések csobogása s a sebes hegyi patak halk zúgása s ezt az egyhanguságot semmi sem zavarta meg, csupán a tüzön égő fadarabok időnkénti pattogása. A tegnapi gyönyörű csillagos este eltünt egészen s áthatlan, néma sötétség borított be mindent. Szorongó érzés szállott meg, midőn reágondoltunk, hogy oly távol minden kulturális területtől, 1500 m. magasságban, hol minden élet hiányzik, robinsoni magányban kell eltöltenünk az éjszakát. De ez az érzés igen rövid ideig tartott. Beszédbe elegyedtem kisérőmmel s mivel magyarul nem igen tudott, oláhul értekeztünk. Lassan-lassan elálmosodtunk s mivel el is voltunk fáradva, pihenésre hajtottuk fejünket. Azonban a gyöngén összetákolt deszkák között éles szél süvített be; dideregve ébredtünk föl s újra megraktuk a tüzet. Ezután fölváltva őrködtünk, hogy a tűz ki ne aludjék. Amíg egyikünk a tűzre vigyázott, addig a másik, nem respektálva a hideg, kemény földet, mely elzsibbasztotta lábainkat, nyugodtan, édesen aludt, mintha puha, meleg ágyban feküdt volna.

Másnap reggel csak nem akart megvirradni. A lomha, nehéz, sűrű köd mozdulatlanúl nehezedett reá az egész vidékre. A havasok világában nagyon szokatlan szélcsend uralkodott. Azonban estétől reggelig négy fokot emelkedett az aneroid légsúlymérőnk12 s ez reménységgel töltött el, mert tudtuk, hogy ez jó idő beálltát jelenti. Sajnos, a köd csak nem akart eltűnni délig sem, úgy hogy szó sem lehetett munkáról. Délután három óra felé világosabbá lett fölöttünk és körűlöttünk a köd, ami arra vallott, hogy ritkulni kezd. A légsúlymérő pedig ezalatt örvendetes emelkedést mutatott. Öt óra felé a köd oszladozni kezdett, élénk szél kerekedett, mely csakhamar elűzte a ködöt s kitünt az ég fölséges mély azurja. Lelkesedéssel fogtunk munkához, hogy legalább két órát dolgozhassunk még. Mire alkonyodni kezdett, visszatértünk elhagyott kunyhónkhoz, tüzet raktunk s kitűnő hangulatban megvacsoráztunk, amit egyáltalában nem rontott el az a körülmény, hogy kenyerünket a tegnapi eső megáztatta.

Következő nap a hajnallal ébredtünk. Mire a fölkelő nap sugaraival bearanyozta az Ünőkő ormát, akkorra már fönn voltunk 1800 m. magasságban a „Lála”-tónál13. Igen szép, nyugodt havasi tengerszem ez, mely két hatalmas sziklalépcső között fekszik. Fölötte 60 m. magas sziklalépcső emelkedik, melyen zúgva rohan alá gyönyörű vízeséssel a patak. Igen szép vízesés ez, mely nagyon hasonlít környezete miatt a Kistarpataki-vízeséshez. Minden oldalról meredek falak környezik a völgyet. Még három ilyen nagy lépcső van benne s a közöttük levő térben mindenütt egy-egy kisebb-nagyobb tó terűl el. A tavakból kifolyó víz egyesűlve az oldalakból eredő vizekkel, nagyszerű eséssel zuhan alá mindenik lépcsőn. Ezeken a lépcsőkön igen nehéz és fáradságos a fölkapaszkodás.

Legfelső tó a Lála völgyében

Legfelső tó a Lála völgyében.
(Varga L. felvétele)

Gyönyörű tiszta időnk volt; az Ünőkő a maga teljes szépségében állott előttünk. Néha-néha a szél pajzán ködfátylat vont föl a csúcsra, melynek ezüstszálai azonban nem mehettek tovább: amint a csúcsra értek, befejezvén pályafutásukat, szétfoszlottak a kék mindenségben.

Az egész napot ebben a Lála-völgyben töltöttük el ismét, mivel munkámat csak ekkorra tudtam befejezni. Tanyát megint a rendkívűl alacsony kis kunyhóban ütöttünk s itt töltöttük az éjszakát.

Korán reggel aztán búcsút intve az elhagyott isztinának, tovább indúltunk a patak mentén lefelé. Óriási kőtuskókon, hatalmas, háznagyságú szikladarabokon vezetett le útunk. 100 m.-el lejebb aztán ismét a szálas fenyő birodalmába érkeztünk. Jéghideg, 2–3°C-ú vizek, források fakadnak itten, melyek kitünő italúl szolgálnak a turistának. Körűlbelül 1300 m. magasságban találtuk az első havasi juhnyájat, melynek kutyái eszeveszett ugatással rohantak felénk s ugyancsak forgatnunk kellett botunkat, hogy le ne húzzanak14. Gazdájuknak „csiva” kiáltására azonban meghunyászkodva sompolyogtak el mellőlünk. A pásztor barátságosan köszöntött s szívesen megmutatta az útat, melyen fölmehetünk a gerincre s onnan a másik völgybe ereszkedhetünk le. Kért, hogy menjünk be isztinájába, mely sokkal jobb karban volt mint a miénk s együnk ordát, sajtot, vagy igyunk „savanyú tej”-et. Szives meghivását azonban nem fogadhattuk el, mert a meredek oldalon való nehéz kapaszkodás igen sok időt vesz igénybe. Szerencsét kivánva neki, megkezdettük a kapaszkodást s jól kiizzadva magunkat, délfelé felértünk a gerincre. Az út azonban elveszett szemeink elől, benőtte a puha fű és moha s mi bármily szorgosan kerestük is, nem találtuk meg többé. Nem tehettünk egyebet, mint hogy neki vágjunk az ősrengetegnek. Hatalmas mélységben alattunk zúgott az Ünőkő völgyének patakja, s a tulsó gerincen legelésző kecskéket pillantottunk meg a patak meredek oldala fölött. Óriási, rég kidült fenyőtörzseken, melyek össze-vissza buktak egymásra s igen vastagon belepte őket a moha, kellett járkálnunk, hol alattuk bújva keresztűl, hol törzseiken menve, hol pedig rajtuk szökellve. Sokszor az egész lábunk belesüppedt a talajt borító vastag mohába. Keserves három órai küzködés után végre elértük a patakot. Mellette a favágók valamikor jó útat készítettek, de ezt tönkretette a vad hegyi patak, rengeteg törmeléket hordva reá, vagy több helyütt elmosva. De mi aránylag kényelmesen haladhattunk fölfelé rajta. Már csaknem este lett, mire elértünk egy jó nagy sztinához, mely szép, kiemelkedő helyre volt építve. Lassan közlekedtünk feléje, nehogy a kutyák észrevegyenek. De minden óvatosságunk dacára is megpillantottak s egy egész kutyanyáj (16 kutya!) rohant felénk éktelen lármával. A három pásztor nagy nehezen tudta őket visszatéríteni.

Kérésünkre igen szívesen megengedték, hogy éjszakára náluk maradjunk. Jól tartottak sajttal, ordával, „sós”- és savanyútejjel, végre pedig párolgó, zamatos „zsentyícé”-vel.

Általában véve a havasi oláh, ki ott fönn megmaradt a maga ősi egyszerűségében, nem vetkőztette ki belőle a „kultura szelleme”, igen barátságos, rendkívül jó szívű ember. Megmaradt az ő őseredeti, természetes gondolkodása mellett, a vele született mesterségben is megtartja ősi babonáit és regéit. Ha kinn a nyáj mellett találkozunk vele, kérve kér, hogy menjünk be kunyhójába, kóstoljuk meg amije van, „amit az Isten adott”, s igen rosszúl esik neki, igazán vigaztalhatatlan, ha kérését nem teljesítjük. S ha vendégszeretetét elfogadja az ember, a világért el nem engedné addig, míg a nagy szabódás ellenére is bele nem dug zsákjába egy jókora nagyságú sajtdarabot s hatalmas tömegű ordát. Hát hogyha az ember még az ő anyanyelvén tud beszélni hozzá s egy pár ujságot mond el neki, ami a nagyvilágban történt! Ekkor meg éppenséggel a tenyerén hordozza…

Abban a sztinában is, melyben mi megszállottunk, 12 pásztor volt s két kis fiú. Több mint 1200 juhra és kecskére vigyáztak. Kényelmes fekvőhelyet készítettek számunkra, természetesen a csupasz földön; egyetlen pokrócukat is alánk terítették, „nehogy megfázzék a domnule15”. Barátságosan és mégis a tiszteletnek érzetével beszélgettek. Mikor a munkára került a sor, akkor bámulatos pontossággal, minden szó nélkűl teljesítette mindenki a kötelességét. Munkájuk végeztével megvacsoráltak, természetesen legfőbb eledelükből: a puliszkából és tejből. (Sajnos azonban, minden sztinában ott van a legfőbb edények között a pálinkás butykos is, mely ritkán áll üresen). Vacsora után az, aki a legfőbbnek látszott közöttük, a fiatalabbakat aludni küldte s az egyiknek, egy középtermetű, barna legénynek így szólott:

„Mitru, vedd elő furulyádat s fújd el rajta szépen, csendesen, tudod azt a…”

Ez szó nélkűl vette rövid, egyszerű hangszerét, melyen oly bánatosan, szomorúan, könnyeket csalóan fújta el kedvenc dalát, mintha csak a kősziklákat akarta volna megindítani vele. A távoli bércek visszhangozták a szomorú melódiát, melyet a többi pásztorok félig behunyt szemekkel hallgattak. Azután pajkos, vidám, szenvedélyes és nevető nótába kapott bele, olyanba, melyre az oláhok gyors, szilaj táncukat16 szokták járni. A hallgatók szemei kinyiltak s az előbb még könnyes szemek ragyogtak a jókedvtől és szilajságtól. Azután nékem adták át a furulyát, mert szerintük minden embernek kell tudnia furulyázni, csakhogy ki szebben, ki gyöngébben fújja – s nagy bámulatukra eljátszottam rajta a román királynő híres, bűbájos szomorú nótáját: „Emlékszel-é, midőn rá borúltál!?” majd utána a „Jer nénike, szaladjunk!” kezdetű vidám oláh nótát. Általános „vivát” s másnap reggel egy hatalmas darab orda volt a jutalmam érte.

Feledhetetlen szép este volt ez, ott a természet ölén, közvetlen, igaz, jóravaló, becsületes emberek között!

Reggel alig kezdett világosodni a keleti égbolt s a juhászok azonnal fölkeltek, hogy a fejéshez fogjanak. 1000 juhnak a megfejése bizony nagy munka s sok időt igényel. Már négy órakor talpon voltunk mi is. Igen hideg lehetett az éjszaka, mert vastagon belepte a legelőt a dér, mintha valami tündér finom ezüstporral behintette volna a vidéket. Tényleg hűvös, friss levegő csapta meg arcunkat, mikor a sztinából kiléptünk s a hőmérő 1°C-t mutatott. Augusztus végén már rendesen dér lepi be a havasi legelőket, különösen akkor, ha éjjel tiszta idő van.

Az Ünőkő-vögy alsó része

Az Ünőkő-vögy alsó része.
(Varga L. felvétele)

Még két egész napot töltöttünk el ott, az Ünőkő völgyében dolgozva. Estére mindig visszatértünk az isztinába. Negyedik nap aztán elbúcsúzva szíves „házi”-gazdáinktól, kik kértek, hogy látogassuk meg még többször őket, tovább mentünk föl az Ünőkő felé. Az Ünőkő völgye még szebb, mint a Lála. Hatalmas vízesések zuhognak alá keresztlépcsőin s tálalakú völgyeiben kisebb-nagyobb tavak csillognak. Az oldalfalakon fehér kristályos mészkődarabok bukkannak elő s egyenletes magasságban húzódnak végig rajtuk, igen szép külső formát kölcsönözve nekik. A völgy felső részén az Ünőkő csúcsa emelkedik merészen föl, mintha egy csodavár hatalmas bástyája volna. Elől pedig éles, szakadékos, járhatatlan gerinc keríti be félkörben a völgy fejét: a csodavár körfala.

Sziklalépcső és vízesés a Ünőkő-völgyében

Sziklalépcső és vízesés a Ünőkő-völgyében.

A nyugati rendkívűl meredek oldalfalon lassanként fölkapaszkodva a Cisia gerincére érünk, mely az Ünőkő és az Embertető (2135) között van kifeszítve. Dél és délnyugat felé lankásan lejt, ellenben észak és kelet felé óriási, szédítő mélységek és 200–250 m. mély szakadékok vannak. Aki szédűl, ne tekintsen le ezekbe, mert a halállal játszik. Lassan, óvatosan leszálltunk a Valea putreda-ba (magyarúl: rothadt völgy). A völgy felső részén hatalmas, 200 m. magas sziklalépcső van, mely szép nagy tót zárt el valaha. Ez azonban eltűnt s helyét zsombékos, süppedékes talaj borítja, melyen buja, üdezöld fű nőtt. Hatalmas, 15–20 m. átmérőjű sziklatuskók hevernek szétszórva benne, melyek a magasból zuhantak alá. Egy ilyen tuskó egészen szép kockaalakú, mintha kifaragták volna; tetején a pásztorok szoktak aludni delenként. Harmincan is kényelmesen elférhetnek rajta. A felűlről lefolyó vizek eltűnnek a tó medrében s a nagy lépcső oldalán jutnak újra felűletre, gyönyörű, 160 m. magas vízesést alkotva. A vízeséstől lassanként leszállottunk a lankásabb völgybe s már este felé járt az idő, mikorra körűlbelűl 1400 m. magasságban elértünk egy sztinát, hol ismét barátságos fogadtatásra találtunk. Gyönyörű volt a nap lementekor az Ünőkő csúcsa. Már a völgyben csaknem egészen sötét volt, mikor még az Ünőkő sziklái biborfényben tündököltek. Ez a főlséges „Alpenglühn” jelenség meglehetős sokáig tartott még.

Részlet a Valea-putreda felső részéből

Részlet a Valea-putreda felső részéből.
(Varga L. fölvétele)

Ebben a völgyben még két napig maradtunk. A harmadik nap bejártuk Embertető, Kulcs-gerinc (Verfu Clai) és a Gergely-csúcs17 (Vfu Gargaleu, 2160 m.) közötti völgyet. Különösen azt a szép nagy tavat akartam tanulmányozni, mely az Embertető északkeleti lábánál van berajzolva az 1:75,000-es térképen. 150 m. magas hatalmas lépcső zárja el s ezen kellett fölkapaszkodnunk, hogy megközelíthessük. Legnagyobb meglepetésünkre azonban a tavat nem találtuk sehol. Helyét buja fű borította be s ha beleléptünk, csaknem derékig süppedtünk be a zsombékos, vizenyős talajba. Pásztorok beszélik, hogy a tó kb. 10–14 évvel ezelőtt kiapadt; az oldalakról, melyek csaknem függőleges eséssel övezik körül, leömlő források törmelékkel lassanként kitöltötték a medrét s egymással a tó helyén egyesűlve, kígyózó folyással jutnak a lépcső peremére, hogy onnan aztán gyönyörű vízesést alkotva, zuhanjanak alá, tajtékká verődve a lecsíszolt sziklákon. A tó helye fölött körülbelűl 200–250 m. magasságban rendkivűl meredeken emelkedik a hegy gerince szép félkör alakjában, melynek legmagasabb kiemelkedése az Embertető (2135 m). Jobbra a tótól egy kisebb völgy vezet, melyben két-három apró vízesés van. Nehezen fölkapaszkodtunk az Embertetőre. Gyönyörű kilátás tárult elénk, amit elősegítetett a ragyogó tiszta idő. Délnyugatra a Nagyszamos völgye vonult s mindenütt követni lehetett jó darabig. Völgyéből az apró oláh községek fehér házai világítottak ki. Szépen látszott délnyugat felé az Erdélyi medence halomvidéke, a Mezőség s a háttérben szabadszemmel is igen jól kivehetők voltak a Gyalui havasok körvonala s a Gergely-havas hármas kúpja. Mellettük jobbra a Vlegyásza emelkedett ki, balra pedig megerőltetett nézéssel az Erdélyi Érchegység körvonalai látszottak. Délen a Kelemen- és Borgói havasok kúpjai, keletre pedig az Ünőkő emelkedett s elzárta a kilátást. Annál szebb volt azonban ez északkeletre és északra. Északkeleten a bukovinai hegyek, északon pedig a Máramarosi havasok látszottak, melyek közűl komoran, tekintélyesen emelkedtek ki a Hoverla és Pop Iván. Északnyugatra a Radnai havasok éles gerince húzódott s a végén ott őrködött tar fejével a Nagy-Pietrosz. A völgyekből pedig apró oláh falvak házacskái csillogtak. Valóságos térkép, melynél fenségesebbet, szebbet, igazabbat képzelni sem lehet!

Nagy-Korongyos az embertetőről nézve

Nagy-Korongyos az embertetőről nézve.
(Ébner S. felvétele)

A nap gyönyörűen sütött, enyhe meleget árasztva szét. Teljes szélcsend uralkodott s mély azúrkék levegő borított be mindent. Tökéletes csend volt fönn s ezek okozták, hogy valóságos lírai hangulat vett rajtam erőt.

Havasok világa! Mily fönséges, mily gyönyörűséges a te országod! Hóval borított ormaid között mily jól esik a járkálás, szikláid tövében a megpihenés! Kopár, fűnélküli, nehezen járható vidéked zord, vad s éppen ezért oly fönséges!... Az írtóztató, mély, tökéletes csönd, mely itt fenn honol, hova még a madár is alig jár föl, oly kevéssé zavartatik meg. Elfogódottá, remegővé teszi ez a csend az itt járó halandót. Mily jól illik hozzá a magasban nesztelenül kóválygó kőszáli sas, mely mintegy a havas fönséges nyugalmát utánozza, midőn az irtóztató magasságban hangtalanúl hasítja az azúrkék levegőt s csupán a napsugár villan föl néha fényes tollain. Valóságos kéj, gyönyör élvezni a magas hegyek némaságát, hallgatagságát. És mégis, oly beszédes, oly hangos itt minden, csak érteni kell a havasok világának nyelvét; csak az tud igazán gyönyörködni, aki meghallja a sziklák beszédét, megérti suttogásait. A nyugalom, némaság gyönyörűen tud beszélni, csak hallgatni, érteni kell őt. Mintha csodálatos, bűvös, mesebeli tündérek játszadoznának, suttognának és énekelnének, énekelnék az imádandó csöndesség és nyugalom szimfóniáját...

Havasok birodalma, te vagy az én világom!

Az Ünőkő környéke az Ember-tetőtől nézve (háttérben jobbra az Ünőkő-csúcs)

Az Ünőkő környéke az Ember-tetőtől nézve. Háttérben jobbra az Ünőkő-csúcs.
(Varga L. felvétele)

Az Embertetőről végigmentünk a Kulcs-gerincen, melyet irtózatos tömegű törmelék borít. Egyik szikláról a másikra szökellve haladtunk tovább. A Gergely-csúcson aztán elérjük Besztercenaszód és Máramarosmegye határát. Végigmentünk a Lovak-gerincén (Muntelu Kailor) s azután egy elhagyott ösvényen leereszkedtünk északra Máramaros terűletére. Elhaladtunk a Király-szikla18 (Piatra Rei) mellett, melynek hatalmas, 300–350 m. magasra kiemelkedő mészkőszikláját csodáltuk meg. A sziklán hatalmas eséssel zúg alá a víz s a Radnai havasok legszebb vízesését19 alkotja, melyet gyakran meglátogatnak a Visó völgyéből jövő turisták. Ezen a helyen van a pásztorok állítása szerint a legtöbb zerge és medve. Sasok között szálldogálni (legnagyobb meglepetésünkre) szürke gémeket láttunk a vízesés tövében. Estére leérkeztünk a Visó völgyébe kb. 820 m. magasságra Gura Fantena-ba („Forrás szája”)20. Ez egy kis falunak mondható, ha ugyan ennek lehetne nevezni nehány házból álló kis helységet. Éjszakára barátságos erdészház szénapadlásán háltunk meg. Nem akartunk a házban maradni, mert reggel korán akartunk fölkelni, hogy kitűzött nagy útunkat megtehessük.

Másnap reggel – alig pitymallott még – útra keltünk. Célunk az volt, hogy a Borsai- és Radnai-hágón át, ha lehet, Újradnáig eljussunk. Gyönyörű országút az, mely a Borsai-hágón vezet keresztűl: valóságos látványosság. Hát még az a vidék, melyen az út keresztűl halad! Mindenütt az ősfenyvesben visz tovább, meredek sziklák tövében, a Visó völgyéből át az Aranyos-Beszterce völgyébe. A Priszlop21 tetején, mely vízválasztó a Visó és Aranyos-Beszterce között, éri el legnagyobb magasságát 1418 m.-en, hol csendőrlaktanya és vendéglő van. Innen nézve úgy fest ez az országút, mintha óriási kígyó nyújtózna végig a dombok oldalán le a völgyekbe. Gyönyörű szerpentineken haladunk fölfelé a hágóra, meg lefelé róla s alig vesszük észre, hogy valamit emelkedünk, illetőleg sülyedünk. A Priszlop tetején megreggelizve, folytattuk útunkat tovább s nehány km.-nyi haladás után elértük az Aranyos-Besztercét. Itt utólért három szekér, melyeken zsidó fuvarosok ültek. Megalkudtunk, hogy elvisznek egy darabig, csak várjuk meg, míg lovaikat megitatják. Időközben azonban meggondolták a dolgot s háromszoros árt kivántak. Haragunkban azonban néhány átkot szórva feléjük, nem fogadtuk el s csupán a csaknem egy órai várakozást sajnáltuk. Vígan mentünk aztán tovább gyalog. Ez volt az első nagyobb kellemetlenség, mely kirándúlásunkban ért, de ezt sem oláhoktól, mint kezdetben hittük, hanem zsidóktól szenvedtük. Délután egy órakor elértük azt az útat, mely a Radnai-hágón vezet keresztűl s az Aranyos-Beszterce völgyében a máramaros–bukovinai országútba torkollik. Itt megebédelve és kevéssé megpihenve, elindultunk a Radnai-hágó felé. Ez az út már nem olyan jó, mint az előbbi, de a vidéke éppen olyan szép. Legnagyobbrészt ősfenyvesben vezet keresztűl. Vidáman dudorászva és fütyörészve elértük a Radnai-hágó tetejét 1257 m. magasságban. Balra marad el az út mellett a Pojána rotunda, melyen egy nagy csendőrlaktanya van. Csendőrök őrzik a fontos és nevezetes hágót. Közvetlen mellette hatalmas, bővizű forrás fakad, jéghideg vízzel. Azt mondják, hogy ez a Nagyszamos eredete. Eloltván szomjunkat belőle, tovább haladtunk sebes léptekkel. Hiába siettünk azonban, célunkat nem érhettük el: Újradnára beérkeznünk nem sikerült. Sötét este borúlt reánk, komor felhők borították be az Ünőkőt és hűvös szél kerekedett. Távol előttünk azonban gyertyafény csillant föl s mi újult erővel igyekeztünk tovább. Este 8 óra 30 perckor beérkeztünk „Valea Mare” (Nagy völgy) helységbe, mely a katonai térképen csak nehány házzal van föltüntetve s névvel sincs ellátva. Virágzó faipari telep ez, meglehetős szép házakkal, nagy állami iskolával. Igen sok munkás nyer itt alkalmazást és foglalkozást. A társúlat saját hosszú vágányain szállítja a fát a fűrésztelepre a távoli hegyekből, a Mária völgyén (Valea Marii) keresztűl. Késő este, rettenetesen elfáradva, a tanítóhoz zörgettünk be, ki nem lévén otthon, felesége szívesen megengedte, hogy a szénapadláson megháljunk.

Itt a szénán aztán visszagondoltam az az nap megtett hatalmas útra. Hatvan kilométert tettünk meg Gura-Fantena-tól Valea-mare-ig. Két hágón, a Borsai- és Radnai-hágón jöttünk keresztűl, két fontos vízválasztón és három igen nevezetes folyó völgyébe: Visó völgyéből az Aranyos-Besztercéébe, és innen a Nagy-Szamoséba. Fel is törött a lábunk a kemény útakon s hatalmas vízhólyagok keletkeztek talpunkon.

Másnap reggel 7 óráig pihentünk. Innen lassan, szinte lábújjhegyen, mintegy tojástáncot járva a sajgó fájdalom miatt, mentünk tovább. Óradnáig még csak 15 km. útat kellett megtennünk, de ez igen kínos és keserves út vala. Keresztűlmentünk a népes és nagy Újradnán, mely az első falu, amit az útas a máramarosi Borsától jőve, mintegy 80 km. úton először talál. Rendkívűl elhagyott, néptelen vidék az, melyen a tegnap jöttünk keresztűl. 60 km.-nyi úton egyetlen községet s csak nehány embert találtunk. Délután két órára beérkeztünk Óradnára, hol, mivel minden ennivalónk kifogyott a zsákjainkból s kenyerünk legutolsó darabja is megpenészedett, hatalmas ebédet ettünk – oly sok idő óta először meleg ételt!

Délután öt órakor elbúcsúzva emberemtől, ki hűen, kitartóan kisért útamban, felültem a vonatra, mely Dés felé röpített. Oly jól esett, hogy végre megint „civilizált” világba értem. De a másik pillanatban ismét visszavágytam a havasok fönséges nyugalmú vidékére, hol nem zavar semmi, nincsen kiabálás, ideges emberek lármája és vonatok zakatolása, hanem csak a vízesések tompa csobogása ejti az embert néma merengésbe...

Este 10 órára Désre érkeztem, innen pedig haza, Désaknára gyalogoltam, tudva, hogy otthon kipihenem fáradságaimat.

Feledhetetlen, gyönyörű és igen tanulságos út emlékét hozva magammal, tértem vissza a Radnai havasoktól, olyan fölséges helyről, melybe minden alkalommal vissza-visszavágyom.


Lábjegyzetek (Budai Péter)

1Megjelent két részletben, az Erdély XX. évfolyamának 11. számában (165-173. oldal) és 12. számában (181-188. oldal), 1911-ben. Az illusztrációk közül két kép a szerző későbbi dolgozatában is megjelent, ezek a többihez képest jobb minőségben rendelkezésemre álltak.

2Szinte hihetetlen, de a vázolt helyzet több mint 100 év elteltével sem változott sokat.

3Ebben a vonatkozásban már beszélhetünk változásról, igaz kedvezőtlen irányban: manapság csak a hegység nyugati peremvidéke érhető el vasúton.

4A szász turisták által épített menedékház a jelenlegi Curăţel-védkunyhó helyén lehetett.

5Az azóta eltelt idő e tekintetben sem hozott változást, nyári gerinctúráink során nagy eséllyel összefuthatunk egy-egy népes cseh vagy lengyel csapattal a hegyen.

6A manapság sokszor inkább „elhagyatott, sivár” jelentésűként értelmezett szó jelentése akkoriban „kellemes látványt nyújtó” volt.

7Ezek egyike írásban is fennmaradt: Az Ördög-szoros legendája.

8A szerző eme túrája során nem pusztán kedvtelésből kereste fel a Radnai-havasokat, hanem tudományos célú megfigyeléseket és méréseket is végzett, a hegységben fellelhető glaciális jelenségeket kutatva. Eredményeit több mint másfél évtized múlva publikálta a Földrajzi Közleményekben.

9Valószínűleg a hegyi gyömbérgyökérről (Geum montanum) van itt szó.

10Ez pedig minden bizonnyal az erdélyi havasszépe (Rhododendron myrtifolium/kotschyi) van itt szó.

11Kis-Lála-tó, avagy Felső-Lála-tó.

12Mai szóhasználattal: légnyomásmérőnk.

13Nagy-Lála-tó, avagy Alsó-Lála-tó.

14Újabb körülmény, ami nemigen változott az elmúlt évszázad során: manapság sem megy ritkaságszámba, hogy ilyen helyzetbe kerüljön a túrázó.

15Jelentése: úr, uraság.

16A tánc neve: hóra.

17Az újabb kori magyar nyelvű szakirodalomban: Gargaló-csúcs (a román név fonetikus átírásából). Nem tudni biztosan, hogy a szerző által használt magyaros névváltozat honnan eredeztethető, mert más forrásból eddig nem ismert. Ugyanakkor Varga Lajos igazán nem vádolható erőltetett névmagyarosító törekvésekkel, így elképzelhető, hogy akkoriban valóban használatos volt ez a megnevezés is.

18Újabb érdekes névváltozat. A szerző által közölt román név fordítása valóban ez, a manapság használt „Piatra Rea” megfelelője viszont: Gonosz-kő (Rossz-kő). Szerencsére mindkét megnevezés találó...

19Az említett zuhatag minden kétséget kizáróan a Lóhavasi-vízesés.

20A mai Borsafüred egykori megnevezése és magyar jelentése.

21Vagyis a Borsai-hágó.